2015. augusztus 23.

Miért vagyok individualista?

Mert ha nem vagyok az, senkinek se jó.

Hajlamosak vagyunk úgy kezelni a társadalmat, mint valami önálló entitást, aminek saját élete és érzelmei vannak. Mintha az egész egységes volna; nem is mi volnánk többed magunkkal összeeresztve, hanem csak egy félelmetes óriás volna, aminek a működését nem is a mi döntéseink befolyásolnák, hanem valami aminek a törvénybe nem iktatott apró szabályai a természet rendjéhez tartoznának. Amiket ne lehetne áthágni anélkül hogy ne vonnának maguk után valami elkerülhetetlen büntetést; és aminek a kezében te csak egy eszköz vagy, hogy a céljait megvalósítsa. Ugyanis sosem a te boldogulásodra, hanem a társadalmi hasznosságodra hivatkoznak mindig, ha korlátozni akarnak, értelmetlen feladatokat akarnak veled elvégeztetni, esetleg egy újabb bőrt akarnak lehúzni rólad - és te megcsinálod, mert félsz hogy ha nem tartanak majd hasznosnak, dobnak is egyből a kukába (és ez valószínűleg a kapitalizmus kialakulása előtt is így működhetett). Amikor végrehajtásra kerül sor ugyanis te is tudod, hogy már rég nem a cél értelme és elérhetősége a kérdés, nem az hogy neked jó-e, hanem hogy mennyire voltál felhasználható a fej nélküli szörnynek annak a célnak az elérésében, amiről sokszor maga se tudja pontosan mi, és miért is volna rá szükség.

Ami biztos, hogy ahogy nem is RÁD hivatkozva követel a szörnyeteg, ugyanúgy nem is ÉRTED. Igen, ez azt jelenti hogy semmibe vesz. Mert nem kér, hanem egyenesen követel, fenyegetőzik, és mindig apokaliptikus víziókkal ijesztget (megvakulsz, felbomlik a társadalom rendje, Isten megharagszik, stb., ismerjük mi ezeket), mégis valahogy sose akarja megvárni míg a természet vagy valami isteni teremtés sújtana le rád hogy magad okuljál belőle. Maga veszi kezébe az ügyet, naná hogy mindig a te üdvözülésedre vagy a kollektíva védelmére hivatkozva, ezért megbüntet, még mielőtt az megbüntethetne, akire hivatkozva fél a cselekvéseid következményeitől. Ráadásul sosem azt mondják, hogy neked jobb lesz ha valamit megcsinálsz, hanem rossz, ha nem. S mivel mindig a status quo fenntartására hivatkoznak, innentől sejthetjük, hogy megint egy normával állunk szemben, ami minden jellegzetességet magában hordoz: tradicionális érvek, természet rendjére hivatkozás, büntetés kilátásba helyezése. Vizsgáljuk meg a kollektivizmus normájának a sajátosságait, és hogy mennyire hasznos is ez a társadalomra nézve.

2015. április 7.

A normákról és hagyományokról



Ahogy egyre többet foglalkoztam eddigi életem folyamán azzal, hogy a környezetem mit miért művel, vagy legalábbis milyen kifogással teszi azt, egyre nőtt bennem a gyanakvás, hogy előírások nélkül fogalmuk se volna, hogy mit tegyenek bizonyos helyzetekben. Ennél károsabb dolog nincs is az egyén és a társadalom szempontjából: olyan emberekre aligha bízhatunk működő népuralmat, akik nem saját belátásaik mentén irányítják életüket és hoznak döntéseket a közösség egészére nézve, hanem beléjük kódolt programok mentén, melyek látszólag felszabadítják őket minden döntésük felelőssége alól.

2015. január 24.

Nem tetszik a világ működése?


Akkor változtass rajta, baszdmeg.

Mindig döbbenten figyelem azokat az embereket, akikkel ha közösen szembe találjuk egy problémával magunkat, és miután mindketten megállapítjuk, hogy igen, ez tényleg gond, és rossz hogy van, és pláne hogy így van, azok kisebb sajnálkozás és moralizálás után mégis vállukat vonva félreállnak és nyeglén megállapítják hogy "a világ már csak ilyen", és törődjek bele, ez már csak így marad az idők végezetéig.

Na én nem fogok beletörődni, csesszétek meg.


Értem én, lehet ez csak szimpla cserben hagyás, felelőtlenség vagy lustaság, esetleg angolnázás annak érdekében hogy a piszkos munkát végül én végezzem el, esetleg a privilégiumai védelme érdekében kialakított passzív-agresszív védekezési forma. Csak ugye ezek mögött az húzódik meg, hogy az illető hazudik és/vagy lusta, esetleg saját energiái és beleegyezése kivonásával hátráltat, - egy szó mint száz: szar alak, aki érzi hogy etikai szempontból is gáz van, de mégis ki akarja húzni magát mindennemű felelősség alól, ráadásul még nekiáll önigazoló álbölcsességeket hajtogatni nekem hogy engem állítson be naiv idealistának. (A jelzővel, a naiv szóval van bajom egyébként, csak szólok).

Olyan is van hogy patthelyzet alakult ki, aláírom, amikor valami miatt tényleg nem tudunk előre lépni egy ügyben. Lehet, hogy nem állnak rendelkezésünkre bizonyos eszközök, pl. tudás, technológia, módszer, hatalom, támogatottság, netalántán mozgásterünk kicsi, szívügyekről van szó, vagy az egyik irányba tett lépés lezárja a másik irányba tett utat, ami végső soron a megoldáshoz vezetne. És ezt el is tudom fogadni, mert igen, előfordulhat simán hogy egyelőre A Probléma megoldása előtt áll Egy Másik Probléma, amit meg kéne oldani, vagy legalábbis megkerülni. Ha látom hogy erre van igyekezet, netalántán a célhoz vezető probléma megoldása is várat magára azt mondom, oké, most tényleg tehetetlenek vagyunk. De a tehetetlenség nem beletörődés és a rossz elfogadása.

Ezért nem vagyok hajlandó beletörődni a rosszba, semmi nem kötelez és semmi okom nincs rá. Az hogy a Probléma létezik és nem tudok rá megoldást találni nem jelenti, hogy a létezése helyes, pláne nem hogy természetszerű volna, nem hogy emiatt semmilyen felelősségem ne volna annak létezését illetően. Mert a "világ már csak ilyen" emberiség, emberség- és fejlődésellenes ostoba közhely.

A világ lehet másmilyen és ahogy elődeink is ezen fáradoztak, nekünk is kötelességünk ezt megtenni a jövő és utódaink érdekében. Amúgy is, a világ olyan, amilyenné tesszük, és hiszek benne hogy az emberek ha kis mértékben is, de tudnak változni és mindenki számára helyes döntéseket hozni, csak a megfelelő minőségű és mennyiségű információra van szükségük. Egyszerűen nem tudom elfogadni ezek után hogy legitimmé tegyem egy probléma létezését, amikor itt áll a környezetemben temérdek kifejlett, erőteljes Homo sapiens sapiens egyed, akinek az ősei nem törődtek bele hogy ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, az éhínségnek, a külvilágban rájuk vadászó vadaknak, és lemásztak arról a nyomorult fáról, karmok és éles fogak híján eszközöket és szerszámokat készítettek hogy megvédjék magukat és tudjanak maguknak élelmet hozni az immár sokkal biztonságosabb barlangjaikba. És igen, a vágy megvolt bennük arra, még ha elképzelhetetlennek is tűnt akkor, hogy még melegebb otthonaik legyenek, hogy repülhessenek mint fenn a madarak, hogy a betegeket meggyógyítsák, és környezetüket még jobban megismerhessék, hogy megszerzett tudásukat végül saját javukra fordíthassák. Nem törődtek bele, hittek az akkor még hihetetlennek tűnőben, és még ha elképzelésük sem volt róla hogyan lehetne azt megvalósítani, és több ezer lépcsőn vezetett is az út amit csak már mi, az utókor láthatunk és mérhetünk fel teljesen tisztán, ők rá léptek arra a lépcsőre, amire lehetőségük volt.

Erre itt áll ez a mamlasz, és megtagadja mindazt, ami miatt úgy élhet, ahogy él, de legalább belém ne próbálná bebeszélni, hogy ez rendben van.

Azért dühít ez nagyon, mert mint fent kifejetettem emberiség a fejlődésre esküdött fel, ez volt a legnagyobb találmánya amit be tudott vetni a lassú evolúcióért való várakozással - mint egyetlennek tűnő megoldással - (és éhhalállal, mint fenyegető problémával) szemben. Az első ember felismerte hogy miért helyes a jó megvalósulásáért lépni, és miért helytelen nem tenni a rossz ellen, amire úgy tűnik az előttem álló nyomorult már képtelen. Épp ezért lehetetlenség ép elmével a konzervativizmus már csak létező alapvető metafizikai ellentmondásaival is azonosulni, mert szembeszegül mindazzal amitől emberré vált az ember, és eszetlenül fejjel megy a falnak az idő fogalmát illetően - amiből egyébként minden hazugsága gyűrűzik is.

No, messzire mentem a szobafilozofálásban; de embernek lenni szerintem nem magától értetődő dolog, hanem kötelesség - persze mindenki maga dönt arról, hogy mennyire érzi magáénak a problémamegoldás, egyben a fejlődés eszményét.

Nyugodtan lehet idealizmussal vádolni, büszkén vállalom - mert az idealisták voltak azok, akik a rosszba nem törődtek bele, nem hagyták figyelmen kívül és bagatellizálták el a problémákat, hanem tettek ellenük.