2014. augusztus 17.

Kiirtom a heterókat

Jó, akkor beszéljünk róla hogy valójában nincs is kanál.

Nem gondoltam volna hogy ilyen hamar fogom magamat idézgetni, de nézzük mit írtam 8 hónappal ezelőtt:
"Látszólag minden rendben, ennek ellenére mindannyian érezzük hogy ahogy lépkedünk előre a sötétben, egyre több félelem lesz úrrá rajtunk és egyre kevésbé merünk előre haladni - ahogy azt is, hogy egyre erősebben fröccsen ránk a szar. Már villanyt kapcsolni se merünk mert abban sem hiszünk, hogy nem lesz rémisztőbb a világosban azt látni amiben állunk. 
Akkor mégis miért ez az egész? 
Ez a blog hisz az emberi individuum kreativitásában és annak józan ítélőképességében - ennél fogva mindent, ami azt indokolatlan kollektivizálással gúzsba kívánja kötni dühösen elveti, mint az emberi elmével szembeni autokrata cinizmust. Hisz a racionalitásban, mely számszerűsíti az elé gördülő problémákat hogy az útjába kerülő szörnyek szemei közé magabiztossággal nézhessen - és annak bohémságában, hogy rájöjjön: a saját tükörképe vicsorított rá az imént, hogy azon egy jót nevethessen. Ja, igen, a legfontosabb: az optimizmusban is hiszünk, ami előre visz a megoldásokhoz."
Akkor még nem tudtam pontosan mi ez, most már egyre tisztábban látom: bizonyos, mára feleslegessé vált normák szűkösre szabott ösvénye az amitől mindenki szenved, és szinte kivétel nélkül mindenki börtönének celláiban él. Az a kevés ember, akinek sikerült a szűk ösvényre születnie vagy felfurakodnia magát ugyanúgy a félelemtől retteg hogy az alul lévők dühének árja mikor mossa el pozícióját, mint aki körön kívül találta magát és nem tud erőforrásaival úgy gazdálkodni ahogy képességei engednék és felszabadultan, saját örömére élni.

2014. augusztus 8.

Kalibráció

Előkerülnek régi fényképek, utcák ismerős részletei, és hirtelen bevillan valami. Jé, nekem van múltam is, és éppen ha jól érzem jelenem is, csak elfeledkeztem róla két világmegváltás között.

Nagy baj van azzal, aki magának próbálja az útját kitaposni és a saját igazságait kiszemezgetni a sok féligazság, vagy épp a köztudatban igazságként rögzült baromság közül. Az ilyenek folyton izegnek-mozognak, és az istennek sem akarnak a helyükön maradni, pedig milyen egyszerű lenne. Néha fel is sóhajtunk nehezen, mert érezzük hogy ez az egész kételkedés mennyi pluszmunkát csinál számunkra.

"Jól van az úgy!"... - mondja környezetünk, mert miért ne mondaná. Mi meg fel tesszük a kérdést, ami már alapból feszengést vált ki.

- ...jól van az úgy?

És mi megvizsgáljuk, mert meg akarjuk nézni hogy valójában tényleg mi is ez, és nem csak szőrmentén. Miután minden ágát megjártuk, elaprózódunk ezekben. Sokan, de nagyon sokan nem ebből élünk és hivatásszerűen nem is lenne dolgunk ez, de egyszerűen az agyunk ezen pörög, nem tudunk szó nélkül elmenni mellettük, nem akarunk nem érvelni és nem megértetni mert nekünk a lelkiismeretünk és az egymás iránti szolidaritásunk az úr. Igazságérzetünk sem engedi, hogy csak érzésből ítéljünk meg valamit, pláne magunkat, emiatt is szűrjük, vagy legalábbis próbáljuk szűrni személyiségünket és összes megnyilvánulásunkat a nap 24 órájában - és ha egy homokszem is fennakad bizony nem csak sajnáljuk és szégyelljük, de még azt is nagyító alá vesszük és beteges módon tanulmányozzuk, mert ott van bennünk az önjobbítás szándéka és a példamutatás eszménye is.

Miközben tanulmányozzuk saját sorsunkon a hibásnak vélt pixeleket és azon gondolkozunk, hogy az tényleg az a szín volt-e amit a fényképezőgép lefotózott, vagy netán a monitor hibás, nem is gondolkozunk rajta hogy miért is készült el a fénykép. Tudomásul vesszük, hogy van, és úgy van ahogy, miközben elképesztően zavar hogy néhol szemcsés a kép... és mintha néha már a szemcséknek élnénk az életünket.