Kalibráció

Előkerülnek régi fényképek, utcák ismerős részletei, és hirtelen bevillan valami. Jé, nekem van múltam is, és éppen ha jól érzem jelenem is, csak elfeledkeztem róla két világmegváltás között.

Nagy baj van azzal, aki magának próbálja az útját kitaposni és a saját igazságait kiszemezgetni a sok féligazság, vagy épp a köztudatban igazságként rögzült baromság közül. Az ilyenek folyton izegnek-mozognak, és az istennek sem akarnak a helyükön maradni, pedig milyen egyszerű lenne. Néha fel is sóhajtunk nehezen, mert érezzük hogy ez az egész kételkedés mennyi pluszmunkát csinál számunkra.

"Jól van az úgy!"... - mondja környezetünk, mert miért ne mondaná. Mi meg fel tesszük a kérdést, ami már alapból feszengést vált ki.

- ...jól van az úgy?

És mi megvizsgáljuk, mert meg akarjuk nézni hogy valójában tényleg mi is ez, és nem csak szőrmentén. Miután minden ágát megjártuk, elaprózódunk ezekben. Sokan, de nagyon sokan nem ebből élünk és hivatásszerűen nem is lenne dolgunk ez, de egyszerűen az agyunk ezen pörög, nem tudunk szó nélkül elmenni mellettük, nem akarunk nem érvelni és nem megértetni mert nekünk a lelkiismeretünk és az egymás iránti szolidaritásunk az úr. Igazságérzetünk sem engedi, hogy csak érzésből ítéljünk meg valamit, pláne magunkat, emiatt is szűrjük, vagy legalábbis próbáljuk szűrni személyiségünket és összes megnyilvánulásunkat a nap 24 órájában - és ha egy homokszem is fennakad bizony nem csak sajnáljuk és szégyelljük, de még azt is nagyító alá vesszük és beteges módon tanulmányozzuk, mert ott van bennünk az önjobbítás szándéka és a példamutatás eszménye is.

Miközben tanulmányozzuk saját sorsunkon a hibásnak vélt pixeleket és azon gondolkozunk, hogy az tényleg az a szín volt-e amit a fényképezőgép lefotózott, vagy netán a monitor hibás, nem is gondolkozunk rajta hogy miért is készült el a fénykép. Tudomásul vesszük, hogy van, és úgy van ahogy, miközben elképesztően zavar hogy néhol szemcsés a kép... és mintha néha már a szemcséknek élnénk az életünket.

Az idő meg pörög és pörög tovább, pedig aztán mi nem sajnálnánk ha egy jó gondolat idejéig megállna míg meg nem találtuk a megoldást és a miértet.

Szétszórtak vagyunk. Kit érdekel a csekk és a posta, iratoknál az ügyintéző kisasszony által elvárt vérprecizitás ha éppen fejben máshol vagyunk. Amúgy is, mi már nem hitetjük el magunkkal hogy ezzel csináltunk bármit is, pont ezért ügyködünk valami olyasmin ami nem csak ugyanúgy pörgeti tovább a világot ahogy eddig pörgött magától, hanem kicsit félretolja, próbálja jó tengelyre állítani és az új pályáján elindítani. Innentől hol érdekel mások üres locsogása, a szeretem-nem szeretem mentén való vitatkozása? Kit érdekel a szenessé égett pirítósod ha épp ettől nem szenvednek mások; és untat a frázisok mentén való elmélkedés és a tévéműsor szidása, mi már ezeken rég túl vagyunk.

Pont emiatt elrugaszkodunk a pillanatnyi valóságtól, és elveszítjük saját életünkkel való folytonosságot, pláne a kapcsolatot önmagunkkal. Hogy kerültünk ide? Mit csinálunk éppen? Miért pont ezek foglalkoztatnak? Otthon, a munkahelyen, az utcán, vagy épp a szórakozóhelyen társaságban. Az a fránya racionalitás, azon pörgünk és ez a mániánk nekünk, és sokszor észre se vesszük hogy miatta sokszor majd megőrülünk. Hol van az ami csak szimplán, egyszerűen kedves? Hol van az, amit nem akarunk megmagyarázni, csak egyszerűen érezzük? Hol a (meg)fogalmazás mellőzésének naiv igénye?

Most hogy valami véletlen folytán elém került az ami régen voltam és kicsit még mindig én vagyok, látom hogy honnan vezettek ide a szálak; és korábbi meggyőződésemmel szemben itt nem látok szemcséket (azon kívül hogy néha magam is hajlamos vagyok elfelejteni a múltamat és az érdemeimet) valahogy annyira egyenes volt ez és annyira egyértelmű irány amin haladtam, hogy úgy érzem annak legkisebb görbületéből is számolni lehetett a végeredményre - és amikkel én most kínlódom és leütöm nektek betűkbe szedve, pont ez a legkisebb görbület lenne.

Jó, ugye azért vagyunk itt mert minket egyáltalán a görbület ténye zavar, és legfőképp az a gravitációs mező ami a mindannyiunk elképzelt egyenes vonalát próbálja eltéríteni; ezért gondolkozunk róla és kalkulálunk hogyan lehetne megkerülni és a sötét erők vonzását megtörni. Csak ne felejtsük el közben hogy egyénenként milyen pályán vagyunk és képzelünk haladni, mert talán ez egészünknek és lényünknek igazi értelme.